A „hagyományos” nyomórudas felfüggesztés lényege

A kerék függőleges irányú elmozdulása esetén az alsó- és a felső keresztlengőkarok között elvezetett, a karosszéria felső pontján csatlakozó nyomórúd a kerék elmozdulásának irányával megegyező módon elmozdul. A rúd mozgásának hatására az annak végén található himbakar a csapágyazott pontja körül elfordul, majd ennek következtében a himbakar másik végén lévő rögzítési pontján csatlakoztatott lengéscsillapító elem is mozgásba lendül.

Ha tehát a versenyautó kereke például áthalad a pálya szélén kialakított szegélyköveken, a kerék felfelé fog elmozdulni, majd ezt követi a nyomórúd, és a himbakar másik végén lévő lengéscsillapító elem pedig összenyomódik.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért nem spórolják ki a himbakart, hiszen a lengéscsillapító elemet el lehetne helyezni a nyomórúdban is, illetve ki lehetne azt váltani az érintett lengéscsillapító elemmel. Ez technikailag valóban megoldható lenne, de egy ilyen konstrukció esetén a megnövelt keresztmetszetű nyomórúd, vagy a lengéscsillapító elem karosszérián kívül történő elhelyezése nagymértékben megnövelné a versenyautó kerékfelfüggesztésének légellenállását, amely egy Formula-1-es versenyautó tekintetében a kerekek mellett a karosszériaelemekhez viszonyítva már önmagában véve is rossz légellenállási tényezővel rendelkezik.

A közegellenállás minimalizálása mellett azonban van más előnye is annak, hogy a lengéscsillapító elem a karosszérián belül kerül elhelyezésre. A nyomórudak végén található himbakarokat, illetve a futóművek egyes alkotóelemeit viszonylag kis távolságra lehet ezáltal beépíteni, és a himbakarokat összekötő stabilizátort a minél kisebb súly biztosítása érdekében viszonylag kis méretben lehet elkészíteni. Ezzel a megoldással pedig lehetővé válik a mérnökök számára, hogy ugyanakkora helyen a kisméretű stabilizátor révén komplexebb összetételű felfüggesztési rendszereket állítsanak össze, akár további lengéscsillapító elemek, mint például a csapatok körében jól ismert J-csillapítótag használata mellett.

A vonórudas felfüggesztés alkalmazása

A fentiekben ismertetett rendszerhez képest a vonórudas kivitel hasonlóképpen áll össze, azzal a különbséggel, mintha azt egy képzeletbeli vízszintes tengelyre tükröznénk. A versenyautó kerekéhez rögzített vonórúd a karosszéria alsó pontjához csatlakozik, és a végén lévő himbakar is alsó ponton helyezkedik el.

Ez a fajta műszaki megoldás az autó hátsó kerékfelfüggesztése esetén van alkalmazva, hiszen az autó orrkúpjának magas építése miatt az első kerékfelfüggesztés tekintetében ez nem igazán lenne kivitelezhető. A magasabb építésű orrkúp lényege ugyanis nem más, mint hogy megfelelő mennyiségű levegő legyen képes beáramolni a karosszéria, majd a splitter és a padlólemez alá, a megfelelő aerodinamikai tapadás biztosításához.

A himbakarok esetében érdemes megemlíteni továbbá, hogy a forgástengelye mentén torziós rugót helyeznek el. Az alkalmazott konstrukció előnye a kis méret, és az adott versenypályára történő konfiguráláshoz viszonylag kevés időráfordítás szükséges annak cseréjéhez. A himbakarok végéhez rögzített lengéscsillapító elemek elhelyezéséről pedig még annyit érdemes megemlíteni, hogy az első kerékfelfüggesztés tekintetében vízszintes pozícióban is szokás beépíteni, és a hátsó kerékfelfüggesztés rendszere esetén pedig a sebességváltó házának felső pontján szokott általában megjelenni, hogy a szerelők a lehető legkönnyebben hozzá tudjanak férni az esetleges beállítások elvégzése érdekében. A vonórúd alkalmazásának további előnye, hogy alkalmazásával a kerékfelfüggesztő karok között optimálisabb légáramlás biztosítható a diffúzor és a hátsó légterelő szárny irányába.